múlt héten száműzettettek a virtuális világból és a tenger fele vettük utunkat. a többi fotót, melyet a nyaraláson készítettem, hamarosan a nyilvánosság elé tárom, ám előtte, úgy gondolom, a múlt hét pénteki velencei kalandos utunk előnyt élvez és megérdemel egy posztot.
a családom nem érdemelné meg a "Szabó" családnevet, ha nem késne el mindenhonnan. így volt ez Velencével is. még az utazás előtt két nappal lefoglaltuk a jegyeket, ami annyiba került, mint egy napszámos 3-4 napi bére + még az ott elköltött esetleges étel-és italfogyasztás ára,
ezenkívül még ha valaki gondolázni szeretne, amit ugyebár csakis a víz és a fények városában tehet meg, 25 eurójába kerül, de ha vizi taxival szeretne visszatérni a kezdő-, azaz végállomásra, az csak 20 eurót kóstál. nem azért írom így le az árakat, hogy elmondjam, milyen drága helyen jártunk (immár másodszor; 1998-ban voltunk Velencében, ami nem annyira maradt meg az okos kis buksimban, de azért emlékszem a Szent Márk térre, a Dózse-palotára meg a Sóhajók hídjára, ahol (lásd: a legeslegutolsó fotó) le is kapott az "anya" nevezetü paparazzi, miközben természetes források után kutatok, intim fotónak is nevezhető), csak tudatni és hangsúlyozni akarom, más országok mennyire fejlettebbek a mi kis Baranyáktól. 1 euró szinte felér 1 kúnával.
csütörtök este, indulás előtti éjszaka, megkérdeztem apámtól, megvannak-e a jegyek. ő azt mondta, anyánál vannak, de mivel a férfiak szerint a nőkre nem igazán lehet semmit sem bízni, ezért rögtön el is kérte tőle. biztos, ami biztos.
másnap reggel valamikor hajnali fél 7-kor, ez nekem ilyenkor nyáron koránnak számít, viszont télen már későnek. volt, hogy hajnali 4-kor keltem, hogy még egyszer átismételjem zh előtt az anyagot. miután felkeltünk, mindenki összecsomagolta a cuccát, csinált magának a Sandvich úrról elnevezett szalámival és sajttal töltött zsömlét. majd lassacskán elindultunk a kikötő felé. útközben, csak a biztonság kedvéért, még egyszer megkérdeztem, megvannak-e a jegyek. természetes, hogy apa elfelejtette és otthon hagyta őket. amíg ő visszament értük, addig mi lassan lebattyogtunk a tett helyszínére. közben a családfő odaadta az asszonyának a sárga zacskóját, melyben az előbb leírt étel és még 1 liter folyadék hált meg. lassan már oda is értünk, apa nélkül, és már látjuk, hogy az egyik hajónál nincs sor.
nahh, ilyenkor két lehetőség van. az első: elsők vagyunk. a második: utolsók vagyunk. de ahogy már az elején is mondtam, megismétlem önmagam: nem lennénk Szabók, ha nem késnénk (el). persze, hogy a második lehetőség volt az igaz. utolsók voltunk. de még milyen utolsók!
ott álltunk közel a hajóhoz, apára várva, még fel kell mutatnunk az útlevelet, ami persze apa jobb oldali nadrágzsebében van. mindegyikünké. a főnökre várva, egyszer csak a "Sabo", azaz "Szabó" név cseng a fülemben. köztudott, hogy én professzionális pánikkeltő vagyok, így abban a pillanatban anyámhoz fordulok és mondom neki, mintha a mi vezetéknevünket mondták volna.
anya odament a nénikékhez és a bácsikákhoz, akikről én az feltételeztem, hogy rólunk csacsognak.
kihúztak minket a listáról, mert azt hitték, hogy már nem megyünk. mondták, hogy most akkor rögtön sipirc az útleveleket felmutatni és a jegyet is adjuk oda. hát mi jegy-és útlevél-szegénységben szenvedtünk. a kapitány az mondta: "van még 39 másodpercük". ha ezidő alatt nem szállunk fel, itt maradunk.
egyedül ez a csipke esernyő olcsóbb Velencében, mint nálunk
felhívtam apámat. tessék iparkodni, különben itt rekedünk. apa picit lihegve a telefonba, biztos kicsit gyorsabban ment, mint ahogy szokott: "itt vagyok." egyszer csak látom a félig már ritkuló, lassan légy-repülőtérnek megfelelő okos kis buksiját. veret ám! de még hogy!
nagy mérgesen jön oda, mert olyankor még nem dolgoztak az újságárusok és nem vehetett újságot. mit mondjak? szégyen és tragédia!
odaadta a jegyeket meg az útleveleket. meg is szóltak bennünket: nem csak a késésért, hanem azért is, mert apa egyszerre adta le mindannyiunk útlevelét.
felszállás közben a kapitánynak is szintén volt egy kis megjegyzése, a késés miatt.
végre a hajón! no, de rajtunk kívül még 296 utas volt + a személyzet, így nem találtunk olyan négyes ülőkét, hogy együtt üljön a család, ezért a nővérem és apám egy házaspárhoz csatlakozott, míg anyámmal a, figyelem!, mozgássérültek mosdó meletti, legeslegutolsó helyére telepedtünk le.
elindultunk. végre! 13 évvel ezelőtt egy hidroglisszerrel mentünk, olyan volt, mintha jet-ski-vel mennénk, most pedig egy 20 éves "DORA" nevetü hajóval ringatóztunk Velencéig. olyan volt, mint amikor tavalyelőtt 6 nap után otthagytunk a 4*-os hotelt, csakhogy megcsalhassuk egy 3*-os apartmannal. apám ezt az utóbbit traktorista hotelnek hívta, messze eltért a 4*-tól. olajszag érződött a liftben és ha bent voltak 4-en, konzervben lévő szardéniáknak érezhették magunkat. mintha Magyarországon lettünk volna: magyarok, mint a tenger. már első nap apa elszólta magát, miközben tányérral a kezében közeledett az asztalunkhoz. egyszer csak azt mondta: "na, Kádár elvtársak". mondanom, azaz írnom se kell, hogy bámultak, mint böce a cifra kapura.
az akkori jó hajócskánknak köszönhetően nem sokan voltak rosszul, legalább is nem nagyon emlékszem, mivel nem ültünk közel a water closet-hoz. de most! mintha mindenki csak azért telezabálta volna magát, jó bereggelizett, hogy maradandó élményben részesüljön és szétokádja magát a hajón.
sorba kellett állni, ha valaki hányni "szeretett" vagy netán (ritkább esetben) vécére akart menni. hála Istennek, bennünket olyan gyomorral áldott meg az Isten, hogy felőlünk beszélhetnek az emberből kijövő barna és sárga dolgokról vagy esetleg a barna folyékony dologról, hányhatnak is közben, beereszthetnek egy flotust, mi ellenállóak vagyunk minderre. abszolút immunak. :)
egyszer csak megjelent egy fiatal legényke, aki a hajón dolgozott. hát nem mondom, érdekes munkája van. először fehér vastagabb, de azért még mindig átlátszó zacskókat adogatott minden asztalhoz kettőt. miután megteltek a zacskók, vagyis a telezabált utasok megtöltötték, hogy azért "na, ne legyen üres. ingyen adták, töltsük meg! egyszer te, egyszer én." aztán összeszedte őket és újból kiosztott újakat. álommunkahely. :D
a mi asztalunkon lévő zacskót rögtön használatba is vette egy lány, mire elfordítottam a fejem, már félig tele volt.
én már nem bírtam tovább. éhes voltam, mint a farkas. kidűlett szemmel néztem a szalámis zsömlikémet és úgy döntöttem, közelebbről is megismerkedek vele. megettem, elpusztítottam, mint a mesében Farkas a Piroskát. anyám is nekilátott. amíg a többiek színes tűzijátékkal vagy inkább szökőkúttal büszkélkedhettek, addig mi jókat ettünk.
de hát voltak kivételek. volt, aki egyszerűen nem tudott lemondani erről az evés-hányás-evés-hányás folyamatról. miután hánytak, ettek. miután ettek, hánytak. közel félszázan voltak rosszul.
a hányás oka a hajó jobbra-balra, ill. előre-hátra (rock) ingadozása is volt, nemcsak a túlzásba vitt evés.
rock, hogy jön ide? az érettségi dolgozatomat történelemből írtam. a címe: A szubkultúrák szerepe a bipoláris világban. magyarán: a rock története, a kezdetektől a '90-es évekig. mivel a kezdetektől, így szóba került maga a szó eredete is. 2 évvel ezelőtt ezt vetettem papírra, vagyis
word-be:
a híres Sóhajók hídja, melyet beburkoltak reklámokkal, hogy ne fázzon. :P marketing fogás: jönnek a hülye turisták, mint én :D, lefényképezik és fölteszik a internetre,
hogy mindenki lássa, hun vót. és a többiek meg megnézik.
hogy őszinte legyek: csalódtam Velencében. ennyi vacak,
nagy marha, giga-jumbo plakáttal befedik a látnivalókat és így az odalátogató emberek nem fényképezhetnek le normálisan a Szent Márk téren, mert restaurálják vagy mert hatalmas színes "papiruszok" díszelegnek a látnivalók előtt. ezért "hiába" fényképeszkednek le előttük, mert haza viszik a képet és megmutatják valakinek, erre ennek a névtelen valakinek a reakciója a következő: "b...d meg, ez hol van? de értetlen vagy, minek álltál a plakátok meg az állványok elé?"
ilyen nagy tömegben az ember elgondolkodik és felvetődik a kérdés: mi van, ha pont most éri a várost valamilyen robbantás, terrortámadás, veszély meg blabla. keverednek a
nemzetiségek. én nem teszek különbséget ember és ember között. fekete, fehér vagy sárga - mindegy. a lényeg: ne csináljon
hülyeséget addig, amíg én/mi ott vagyok/vagyunk.
utána már nem bánom.
és a sok-sok fertőzést és betegséget hordozó galambocskák. elvileg nem volna szabad őket etetni, de azért olyan dagadtak, mint én amikor vasárnap délben telezabálom magam.
ismét hivatkozom a múlt századi, a több mint egy évtized ezelőtti utunkra, amikor galambokkal a fejünkön és a kezünkön fényképezkedtünk a plakát nélküli híres téren. abban a világban, ahol az ún. madárinfluenza még ismeretlen fogalomnak számított.
ezek az úgy nevezett sikátorok. rengeteg mütyüri utca van és olyan könnyen elveszhetsz, hogy észre sem veszed.
zenekar a kirakatban
gondollír az utasaival
és a muranói üvegek. amikor valaki megpillantja őket, az első reakciója: "azta-mindenit!".
ilyen remekművek emberi kézzel?
egyszerűen hihetetlen! nem fantasztikus, hanem fantastico!
volt alkalmam látni kétszer is (egyszer a múlt században és egyszer a 21. század elején). az az érdekes, hogy egyáltalán nem változtatták a bemutatott alanyt - most is, mint anno, lovat formáltak.
a üveg értékét bizonyítja a jobb oldali békucikról készült fotó. a legkisebb békuci, kb. a kisujjam körömháza nagyságú, a legdrágább. 15 euró. ez még hagyján, de mit lehet kezdeni egy ekkorika tablettaméretű békácskával?
a galambok városa
rengeteg gyönyörű épülettel tűnik ki "Adria királynője", ami (leginkább) az emberi kezek munkájának köszönhető. a Világörökség részeit képezi maga a város, amely sajnos süllyed. a jó hír az, hogy nem olyan rohamosan, mint a jéghegynek ütközött Titanic.
szimbóluma a Márk tér és a szárnyas oroszlán. emellett még kitűnik a többi felbecsülhetetlen értékű, masszív, oszlopokon nyugvó épület. ezek közé tartozik a Dózse-palota.
a fent lévő fotón Velence legrégebbi kávézója látható. drágaság. ez is. egy kávé egy muranói mini béka árába, azaz 15 euróba kerül (6 euró a zene, 9 euró a kávé). igen, megfizettetik a kávét. nagyon szépen játszanak. a hegedű szavát a tér egyetlen árnyékos sarkában is lehet hallani.
körbe lehet "gondolázni" Casanova utait is.
azon emberek közé tartozom, akiknek volt alkalmuk végignézni és lefotózni, hogyan kerüli ki egymást két gondola. a háttérben van a harmadik, amit már nem várhattam meg, mert rohantunk tovább. ez főleg akkor érdekes, amikor egy írtó szűk utcában találkozik a két kicsit tengeri csikó farkára hasonlító csónakocska vagy inkább szélesebb kajak/kenu.
Ákos(z) tartja az esernyőt. ő volt az idegenvezetőnk. majdnem összeestem, amíg liturgiázott. olyan büdös volt a lehellete... már eleve meglepődtem, amikor a hajón magyar hangot hallottam a hangszóróból. azt hozzá kell tenni, voltunk kb. 40-en magyarok, ami számomra elég meglepő és vigyáznunk kellett, ne szóljuk el magunkat, mert ez jellemző ránk. :)
nah, szóval, Ákos(z) azon emberkék közé tartozik, akik naaaaaaaaagyon magyarosan beszélnek, olyan eee-betüsen. a járása és a mozgása kicsit hasonlított, ahhoz a fiatal dolgozóhoz (fiú), akivel ma találkoztunk a kórházban. anyám az ilyen emberkékre "péder" etiketát ragaszt.
forgalom a széles utcán.
apámat megkérdeztem, ha Velencében élnénk, kocsi helyett csónakot/hajót kapnék? azt mondta, hát ő-ő nem tudja, de valószínű. most az a kérdés, hogy eveznem kéne-e vagy kapnék hozzá motort is. :D
és végül én: 1998. vs. 2011. próbáltam megismételni a megismételhetetlent, de nem igazán sikerült. hihetetlen, mennyi ember nyüzsög ezen a Sóhajók előtti hídon, mint a hangyák, csak, hogy készítsen róla (min.) 1 fotót. létezhetetlen úgy lefényképeszkedni, hogy valaki ne rontsa el a képet és ne röpüljön bele, csak úgy, véletlenül, mint egy mólylepke.
