In memory of my grandmother

a Mama emlékére. 

 

ma van egy évtizede, hogy már nincs velünk... és ma van a szüleim 25. házassági évfordulója is.

a sors kegyetlensége: miért kellett a Mamának meghalnia és miért pont ugyanazon a napon, amikor a drága szüleim egybekeltek?

olyan gyorsan történt minden. előző nap voltunk a Mamánál meg a Papánál. a Mama már akkor panaszkodni kezdett, hogy valahogy nem úgy dobog a szíve, ahogy kéne. Anya mondta, elviszi a sürgősségire, de ő makacs volt - hadakozott, nem akart menni. 

másnap szintén elmentünk hozzájuk. én, mint a jó kis 11 és fél éves unoka, aki nem érti, mi a baj, szedtem cseresznyét, abban bízva, hogy ezek a piros kis bógyók gyógyír minden bánatra/próblémára. hát, nem így volt. sajnos, rosszabbodott az állapota. bevittük a sürgősségire, a kocsiban fogtam a kék-lila, ahogy a Mama mondaná, kacsóját (kezét) és próbáltam gyermekfejjel vígasztalni. rohamosan rosszabodott az állapota. hordágyon, infúzióra és lélegeztetőgépre kapcsolva vitték a kórházba. Anya ott volt mellette az utolsó pillanatig. mindenki hitt a gyógyulásában, egyszeűen nem tudtuk, elhinni, hogy valaki máról-holnapra menthetetlen állapotba kerül(het). milyen egy lánynak, ápolóként (mert az Anyukám végzettsége ápolónő) ott lenni végig az édesanyja mellett és tudni azt, hogy csak az isteni csoda segíthet. és milyen érzés lehet egy anyának (a dédimamámnak), aki a szüleit, a férjét és a lányait is eltemette? 

 

a másik mamám vigyázott ránk otthon. nővéremmel lefeküdtünk aludni a pihi-puhi Barbie-s ágyikónkba. igen, Barbie-s, mert szüleink mi vagyunk a hercegnőcskék. hallottam, amikor kifutott a tej a piros kicsi fazékból, abban a pillanatban tudtam, hogy valami nincs rendben, valami rossz fog történni. Anyuék hazaértek a kórházból, mi már aludtunk, mert másnap iskolába mentünk. hajnali kettőkor összegyűlt a család... bár felébredtem, mert hívott a természet, álmos fejjel nem találtam semmi furcsát abban, hogy az éjszaka közepette ott ül a konyhában az egész család. nem is kérdeztem semmit, láttam, felnőttek, el vannak foglalva a magukdolgával.
reggel, amikor felébredtünk, rohantunk Anyuék hálószobájába, hogy megkérdezzük, hogy van a Mama. Anya annyit, mondott, hogy rosszul. kérdeztük, mi a baja, miért van rosszul. Édesanyánk szavai a következők voltak: "leállt a szíve". a nővéremmel Anya ölében ültünk, könnyzápor öntött el bennünket, Apa is velünk együtt sírt.

annyi mindent megígértem a Mamának. most pedig itt vagyok a beteljesítettlen ígéreteimmel együtt.

"drága Mama,

bár nem lát(hat)lak, de tudom, hogy mindig velem vagy. még 10 év után sem tudom elhinni, hogy többé nem ölelhetünk át, nem ünnepelhetünk veled együtt és nem ehetünk a barack alakú sütidből, amit csak Te tudtál úgy igazán finoman és jól megcsinálni. amikor elmentél, Anyunak panaszkodtam, miért téged választott az Isten, de Anya próbált nyugodt maradni és csitítgatni. azt mondta, hogy majd feltámadsz Te is és ott leszel fent a többiekkel.

alig merem a kezembe venni a régi albumokat, átlapozni őket. olyan sírógörcs tör rám. igazi síró masina lettem az elmúlt években. van, hogy az éjszaka közepén felébredek és a párnába üvöltve halkan sírok, hogy senki se hallja, senkit sem ébresszek fel. tegnap is így aludtam el... nagyon hiányzol! odaadnám mindenemet, csakhogy láthassunk egy picit, hogy megszeretgethessük Téged meg mind a két Dédimamámat meg a Dédipapámat. biztos, most onnan néztek bennünket, vigyáztok ránk.

még most is a Dédi temetésén a gyönyörűszép kánonban elénekelt énenek csengenek a fülemben. egyszerre sírtam és rázott ki a hideg. de most bár tudom, hogy ott Veled a húgod meg most már az Anyukád is.

húsvétkor amíg a Papa a húsvéti sonkát kaszabolta, a kertetekben fotóztam a virágaidat, a kék-lila játszintokat. róluk mindig Te jutsz az eszembe. emlékszel? sose engedted, hogy betegyük abba a szobába a illatos játszintokat, amelyikben Te aludtál, mert nem szerettél illatos szobában aludni. vagy a konyhaszekrényre vagy a frizsider tetejére vagy ki a gangra, az asztalra került a virágokkal teli vázácska.

bár csak egy órára adatna meg, hogy láthassunk. eldicsekednék Neked, hogy Anasztázia már negyedéves egyetemista, én meg harmadéves vagyok. mindketten jó osztályzatokkal a tarisznyánkban jövünk haza, igyekszünk, de nagyon. Apa és Anya is nagyon büszkék ránk. képzeld, most tanfolyamra is járok - grafikus dizájner leszek, tudod, olyan leszek, hogy majd címkéket, szorólapokat, névjegykártyákat, plakátokat meg hasonló dolgokat tervezhetek. bár kamatosztathatom a fotós tudásomat/tapasztalataimat. jaj, tényleg, Te nem is tudod, hogy szabadidőmben fotózok meg hogy évekig olyan kék volt a hajam, mint a kék nagy szemeim.

Mama, annyi mindent szeretnék mondani, de nem tudok! itt ülök, a fotelben és megint folynak a könnyeim. Istenem, csak egy órát kérünk, add meg nekünk, ahogy a mindennapi kenyerünket. Ámen.

szeretünk, Mama!

majd egy pár évtized múlva nagy családi ebédet csinálunk a Mennyországban, Te pedig készülj a barackos sütivel meg a csokitortával! :)

szerető unokád,
Andrea"

én is fiatalon és gyorsan szeretnék meghalni... nem akarom végignézni, ahogy elmennek a szeretteim.

"Sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tántongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmentek..."